Harmadik fejezet.

Kedves Olvasóim!

Sajnálattal látom, hogy visszaesett az olvasók, kommentelők és pipálók száma. Igazából nem tudom mi ennek az oka, talán az, hogy nem nagyon tudok hozni fejezetet a suli miatt vagy ti sem tudtok gyakran felnézni az oldalra. Na lényegtelen.
Nem fogok kommentért könyörögni, hiszen - hogy egyik írótársam és nagyon jó barátnőm szavaival éljek - a csendes támogatók a legerősebbek!
Viszont itt a fejezet, remélem tetszeni fog!

Sosem tartottam magam társas lénynek. Jobb szerettem begubózni a saját kis világomba és elmerülni a könyvekben. Mindig is különc voltam, senki sem barátkozott velem. Ennek ellenére voltam valaki és mégis úgy éreztem, élek. Viszont az elmúlt napokban, mintha egy lélektelen alak lettem volna. Némán mászkáltam a házban, beesett arccal és karikás szemekkel, amik a sírástól fel voltak duzzadva.
-Will! - jön be apu a szobámba, miközben én csak ülök az ablak előtt és bámulom az utcát, amit a barna levelek már elleptek. - Aggódom érted. - áll meg mögöttem, miközben mindkét kezét vállamon pihenteti.
-Miért? - kérdezem de hangomban egyértelműen lehet hallani a nemtörődömséget.
-A temetés óta nem mozdulsz ki a lakásból és nem beszélsz senkivel. Még velem sem.
A mondat vége után lejátszódik a fejemben ismét a jelenet, ahogy a húgom koporsóját leeresztik majd betemetik földdel.
-Nehéz feldolgoznom azt, hogy elveszítettem a húgomat és az egyetlen barátnőmet.
Az utolsó két szó cseng a fejemben. Az egyetlen barátnőm. Igen, ez Lora volt. Lora volt a húgom, a barátnőm, a másik felem. Ő hangos volt, pörgős és szeretett a társaság középpontjában lenni, ellentétben velem, aki inkább meghúzódott a sarokban. De Lora ennek ellenére is szeretett és szeretett velem lenni. Mindig is megértettük egymást. Tudtam, hogy van mellettem valaki, akire az életem végéig számíthatok. Na és, hogy most mi van?
Magány, csend és üresség.
Ez a három szó jellemzi az életemet azóta, mióta Lora meghalt.
-Tudom Will, nekem is. De te mondtad. Nem szabad leragadni, élnünk kell tovább az életünket. - guggol le mellém - Lora sem ezt akarná, tudod jól.
Kijelentése miatt néhány könnycsepp gördül le arcomon, ami végül a pulcsimon landol.
-Annyira hiányzik. - zokogni kezdek mire apu karjába von.
-Tudom, tudom. - suttogja nyugtatóan miközben hátamat simogatja. - De össze kell szednünk magunkat. Miatta. - tol el magától majd szemembe néz - Anyu miatt.
Két másodperc alatt járja át a remegés az egész testem, amit én lehunyt szemekkel tűrök.
-Igazad van. - szólalok fel hirtelen, ami meglepi aput. - Nem ülhetek itt örökké.
Megtöröltem szememet és mély levegőt vettem.
-Azt akarom, hogy helyre gyere és minden rendben legyen. Tudom, hogy nehéz. Ez az egész senkinek sem könnyű. De, ha életünk végéig magunkba roskadva fogunk ülni az ablak előtt semmi sem fog változni. - néz rám szeretetteljes szemekkel, mire én eleresztek egy halvány ám nem túl őszinte mosolyt.
-Elmegyek sétálni.
-Jót fog tenni egy kis levegő neked. - helyesel, kicsit túlzásba véve a bólogatást.
Ismét halványan elmosolyodom, szekrényemhez lépek, kiveszem a fekete bőr dzsekimet, majd apu arcára puszit adok és lelépek otthonról.

A szél csípősen csap arcomba. Kezeimet még jobban zsebembe süllyesztem, nyakamat pedig - ha lehetséges - jobban behúzom, hogy a kabát gallérja elrejtse arcomat. Végtagjaim teljesen megfagytak, ujjaim alig mozognak. Érzékeim kezdenek tompulni a hideg hatására, amely a csendes, bacon hills-i városra telepedett. Az utcák üresek, csak néhány arra járó autó fényszórója és pár utcai lámpa töri meg az egyhangú, néma sötétséget. Meredt ujjaimmal előkotrom zsebemből telefonomat, hogy megnézzem hány óra van. A kijelzőn a tizenegyes szám virít. Két másodperc kellett ahhoz, hogy eldöntsem haza indulok.
Három utca választott el a házunktól, amikor halk cipőkopogást hallottam magam mögött a vizes aszfalton. Nem sok jelentőséget tulajdonítok neki, hiszen bárki járkálhat az utcákon. Öt perce nem szűnik a kopogás ezért lassan hátra fordítom fejemet, hogy szemügyre vegyem ki sétál mögöttem; senkit nem látok, amitől viszont kétségbeesek. Szaporábbra veszem lépteimet, mire ismét hallani kezdem követőmet. Újra hátrakapom fejemet, de ugyanúgy nem látok senkit. Légzésem szaporább lesz és érzem, ahogy a melegség kezdi elönteni testemet. Más körülmények között örültem volna neki, ha éppen nem készültem volna átváltozni egy várfarkassá. Tovább lépdelek a járdán, amikor egy erős szorítást érezek meg a bal karomon.
Megtorpanok. Lélegzetem meglátszik a fagyos levegőben. Bőröm szinte vibrál az érzéstől, ami lassacskán kezd hatalmába keríteni. Jobb kezemet lassan kihúzom zsebemből, karmaim pedig lassan csúsznak ki ujjbegyeimből. Szemfogaim megnyúlnak számban; alsó ajkamat lebiggyesztem, nehogy felsértsék újonnan növesztett fogaim.
Néhány másodperc alatt futott végig agyamon, hogy leleplezhetem magam, ha nem egy olyan valaki fogott le, aki olyan, mint én. De abban a pillanatban nem érdekelt. Jobb kezemmel lendületet veszek és egyenesen követőm arca felé suhintok de Ő gyorsabb és erősen megszorítja csuklómat.
Egy kopasz, vörösen izzó szemű férfi áll előttem, miközben mindkét kezemet erősen szorítja. Rávicsorgok, de csak arcomba nevet. Elengedi bal karomat és nyakamra tapasztja hatalmas tenyerét. Ujjait bőrömbe mélyeszti, ami belőlem újabb acsarkodást vált ki. Válaszul még erősebb szorítást kapok, érzem, ahogy a karmok nyakamba mélyednek.
-Pont ugyanúgy küzdesz, mint Ő. - szólal meg hirtelen mély, reszelős hangon.
Mint Ő. 
Testemen átfut a remegés, mikor rájövök, hogy kiről is beszél. Bal kezemmel, a nyakamat szorító karjába kapok és erősen bőrébe mélyesztem karmaimat, amitől éppen csak felszisszen és még erősebben kezdi szorítani nyakamat. Halkan felnevet, miközben én megállás nélkül - feleslegesen - harcolok ellene.
-Milyen kitartó. - ingatja fejét, majd egy egyszerű mozdulattal eldob, mint egy rongybabát. Egy falnak ütközöm, fejem hangosan koppan.
Hangosan felnyögök és a fejemen lévő sajgó pontra tapasztom tenyeremet. Érzem, ahogy a meleg ragacsos folyadék tapad a bőrömhöz. Szaggatottan szabadul ki tüdőmből a levegő és próbálom helyre hozni magam. Látásom elhomályosul és hirtelen mindenből kettőt kezdek látni. Már csak annyit vagyok képes felfogni, hogy egy másik alak ütközik a felém tornyosuló kopasznak, majd minden elsötétül.

Egy meleg és puha ágyban ébredek. Nehezen nyitom ki szemeimet, majd tompán nézek körül a halványan megvilágított szobában. Fogalmam nincs, hol vagyok. Lassan próbálok felülni de félúton megszédülök, ezért megváltoztatom szándékomat és visszadőlök a párnára. Csak fekszem és próbálom összerakni a képeket az estéről, hogy mi is történt. Tenyeremet homlokomra tapasztom, ami szinte lángol a hőtől. Nyelni próbálok, de torkom teljesen ki van száradva. Összeszorítom szemeimet, miközben küzdök a kaparó érzés ellen és megállás nélkül köhögök.
Az ággyal szembeni ajtó kinyílik és Scott anyukája, Mrs. McCall lép be. Szemeim kikerekednek és még jobban köhögni kezdek. Mellém siet, leteszi a pohár vizet az ágy mellett lévő asztalkára majd segít felülni. Kezembe adja a poharat és biztatóan néz rám, hogy igyak. Lassan belekortyolok a hűvös vízbe, ami kissé enyhít köhögésemen. Szép lassan nyugszom le és légzésem is ismét normál tempóba áll vissza. Melissa megigazítja párnámat, majd vissza fektet.
-Pihenj! - mosolyog majd feláll és kimegy a szobából, mielőtt bármit kérdezhetnék.
Egy ideig csak fekszem az ágyon és bámulom az üres plafont miközben azon az egy mondatot jár az agyam, amit a vörös kopasz a képembe vágott, Pont ugyanúgy küzdesz, mint Ő.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy a húgomra gondolt. Biztos vagyok benne, hogy Ő ölte meg Lorát, vagy legalábbis köze volt hozzá. Egy könnycsepp indul meg szememből, majd a párnán landol.
Az ajtó ismét kinyílik, immáron Scott lép be a csendes szobába.
-Szia. - szólalok meg és még engem is meglep hangom gyengesége.
-Hogy vagy?
-Jól, csak fáj a fejem egy kicsit.
-Nem sokára elmúlik. - mosolyog majd leül az ágy szélére.
Felhúzott szemöldökkel nézek rá, miután leesik.
-Az egy dolog, amit szeretek ebben az egész farkas dologban, hogy hamar gyógyulok. - mosolyodom el, majd ismét megkísérlem a felülést ezúttal sikeresen. - Mi történt?
-Pont ezt akartam kérdezni én is. - néz rám azzal az arával, amit akarok szokott elővenni - szerintem nem tudatosan - mikor kíváncsi valamire.
-Elmentem sétálni majd mikor haza felé indultam hallottam, hogy valaki követ. Először nem nagyon foglalkoztam vele de mikor már egy jó ideje jött utánam megfordultam. Nem láttam senkit ezért sietni kezdtem. De megint hallottam a lépteket magam mögött, majd megragadta a kezemet és... - élesen hasít a fejembe a fájdalom, ahogy visszagondolok a fájdalmas ütközésre a fallal. - De aztán jött valaki..
-Én voltam. - szakít félbe.
Meglepett arccal nézek rá, Ő pedig mosolyogni kezd.
-Követtél?
-Mondhatni. Éppen Stiles-tól tartottam haza felé, amikor megláttalak. Gondoltam messziről kísérlek hazáig, hogy ha valami baj lenne akkor ott legyek. - ujjait összefűzi ölében én pedig próbálom helyre rakni a gondolataimat.
Zavaromban oldalra pillantok és meglátom az ágy mellett álló kis szekrényen lévő órát, ami éjjel kettőt mutat. Szemeim kikerekednek, ledobom magamról a takarót és próbálom összeszedni gondolataimat.
-Mi a baj? - néz rám összeráncolt szemöldökkel.
-Apám már biztosan halálra aggódta magát, hogy hol vagyok.
-Allison felhívta. Azt mondta neki, hogy összefutottatok és nála alszol. De mivel a telefonod lemerült így nem tudtad felhívni.
Egy néven akadt meg a figyelmem. Allison. Valahogy nem értettem, hogy miért tett nekem szívességet. Annak ellenére, hogy nincsenek együtt Scottal nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem veszi jó néven, hogy ennyire jó viszonyban vagyunk.
-Tudom, hogy azt hiszed, hogy nem kedvel téged de... - kezdi el de nem hagyom, hogy befejezze.
-Csak meg kell majd neki köszönnöm. - rágcsálom ajkam szélét zavaromban.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha pár tizenhat és tizenhét éves fiatal fog kihúzni a bajból. Igen, elég furán hangzik hiszen én sem vagyok sokkal idősebb tőlük, hiszen csak tizennyolc éves vagyok de valahogy húsz évvel idősebbnek érzem magam.
Scott csak bólint és ismét nem mond semmit.
-Neked is meg kell köszönnöm. Ha nem vagy ott akkor én nem tudom mi lett volna velem... - ujjaim összekulcsolom ölemben. Már mellette ülök az ágy szélén és azon gondolkozom, hogy vágjak bele, hogy a férfi - aki megtámadott - valamilyen szinten kapcsolatban áll Lora halálával. - Mondanom kell még valamit.
Várakozás teljesen néz rám.
-Hallgatlak.
-Amikor megtámadott az a férfi. Én próbáltam küzdeni ellene - szünetet tartok és nyelek egy hatalmasat. A hideg végig fut rajtam, ahogy ismét felelevenítem a történteket - Azt mondta ugyanúgy küzdök, mint Ő. Biztos, hogy Lorára gondolt. Biztos, hogy van valami köze a húgom halálához.
Látom, ahogy Scott szeme elsötétül majd hirtelen felpattan az ágyról és ököllel a falba ver, miközben egy hatalmasat ordít. Szemeimet összeszorítom. Meglep és zavarba hoz Scott reakciója.
-Meg kellett volna ölnöm. - nyög fel - Nem kellett volna hagynom, hogy elmenjen.
Nem értem reakcióját. Lora Derek falkájához tartozott, Scottnak pedig semmi köze nem volt a falkához, azon kívül, hogy Derek harapta meg és néha összeáll velük egy-egy harc erejéig. Lassan felállok és odasétálok Scott, majd vállára teszem kezemet.
-Mi a baj?
Felém fordul, szemében rendkívül sok fájdalmat látok.
-A húgod szerelmes volt belém.